Vadim Repin felvétele olyan rendkívül erős korábbi interpretációkkal vetélkedik, mint Maxim Vengerov és a közelmúltban elhunyt Msztyiszlav Rosztropovics közös produkciója, vagy a fiatal Anne- Sophie Mutter immár legendássá vált felvétele Herbert von Karajannal. Most újra orosz hegedűművész játékát élvezheti a hallgató a patinás DGG kiadó felvételén, és a Bécsi Filharmonikusokat ezúttal Riccardo Muti vezényli. Kettejük együttműködése a letisztult elegancia jegyében szólaltatja meg Beethoven versenyművét, amelynek előadásában az esztétikus játék, a dallam tiszta artikulálása áll a művészek perspektívájában. A Kreutzer-szonátában Repin zongorista partnere, Martha Argerich játéka nem csupán kíséret, hanem a szólistával folytatott, érzelmekkel teli, intenzív párbeszéd.    Beethoven: Hegedűverseny; A-dúr („Kreutzer”) Szonáta. Vadim Repin – hegedű; Martha Argerich – zongora; Bécsi Filharmonikus Zenekar. Karmester: Riccardo Muti (Deutsche Grammophon – Universal)    A Kelemen–Kokas művészházaspár nagyvonalú vállalkozásának élményekkel gazdag lenyomata a Hungaroton különleges kiadványa: 2006 májusában Mozart összes hegedűkompozícióját játszották el két esten a Művészetek Palotájában. A DVD-kiadvány kiváló hang- és képminőségben adja át ezt az élményt mindenkinek. Kelemen Barnabás és Kokas Katalin nemcsak fantasztikus tehetségű zenészek, de a zene esszenciális üzenetét intenzíven átadó, sőt át is élő emberek. A kamerák lencséje olyan különleges közelségbe hozza ezt az élményt a nézve hallgató számára, amire a koncertteremben nem adódik lehetőség.    Mozart összes műve hegedűre és zenekarra (DVD). Vezényel és hegedűn közreműködik: Kelemen Barnabás. Kokas Katalin – hegedű, mélyhegedű, Erkel Ferenc Kamarazenekar( Hungaroton Classic)    Bár a lant Bach korának egyik kedvence volt, mégis keveset hallani felvételen a barokk nagymesternek e hangszerre írt műveit. Bach olykor cselló és hegedűdarabjait dolgozta át a p e n g e t ő s hangszerre, máskor pedig olyan nehézségi fokú darabokat írt, amelyek inkább billentyűs hangszerre valók. A historikus zene egyik elismert szakértője és előadója, Paul O’Dette szorgalmas kutatómunka után készítette el saját olvasatát a művekről: lantzenéje nemcsak meggyőzi a hitetlenkedőket, de valódi zenei élményt kínál mindenki számára, aki kedveli a barokk muzsikát, és szívesen kalandozik univerzumának rejtett zugaiba. J. S. Bach: Lantművek Vol. 1. Paul O’Dette – barokk lant (Harmonia Mundi – Karsay és Társa)    A reneszánsz polifónia halhatatlan mestere, Giovanni Pierluigi Da Palestrina hattyúdala, a Szűz Máriának ajánlott, harminctételes madrigálfüzér méltó betetőzése a zeneszerző évtizedek alatt tökéletesre fejlődött stílusának. A tisztán énekesekre írt, a capella ciklus imádságot fogalmaz meg a Megváltó Anyjához, és egyben a szerző himnusza a nőiség és egyetemes anyaság tiszteletére. A lemez végét két utólag előkerült Mária-litánia teszi még gazdagabbá, és egyben méltóvá a közelgő karácsony szelleméhez. Palestrina: Priego Alla Beata Vergine Corvina Consort. Művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán (Hungaroton Classic)    Aki ott volt szólókoncertjén a Művészetek Palotájában, élő bizonyítékát tapasztalta annak, hogy Keith Jarrett ma még felmérhetetlen új távlatokat nyit az egyetemes zeneművészetben. Bár improvizációi évtizedek óta mozgásban tartják a kortárs zene valamennyi szegmensét az avantgárdtól a posztmodernig, Jarrett mindig szívesen nyúlt vissza a jazz konvencionálisabb repertoárjához is. Legfrissebb duplalemezén állandó triópartnereivel Gary Peacock bőgőssel és Jack DeJohnette dobossal szólaltatja meg a többi között Sonny Rollins, Miles Davis, Gerry Mulligan és Theonius Monk darabjait. Jarrett életműve már most is hatalmas, de meglepetéseket még ez a felvétel is tud okozni, az egyes darabok az összeszokott kamarazenélésnek, a magas fokú rögtönzésnek és kifinomult kíséretnek egyaránt katartikus példái. Keith Jarrett: My Foolish Heart – Live at Montreux (ECM Records – MusiCDome)    Oláh Kálmán zongoraművész amerikai bemutatkozó albuma ez, abból az alkalomból, hogy a magyar művész tavaly megnyerte az amerikai szerzői jogvédő által szervezett jazz-zongorista zeneszerző verseny nagydíját. Oláh Kálmán ugyanakkor nem egyszerűen egy előadó a sok közül Amerikában: impreszszionisztikus billentése, européer műveltsége és szenzitív gondolkozása révén képes a jazzt sajátosan újragondolni. Művészi eszköztárát a legnagyobb jazzművészek hatásán túl a barokktól a 20. század első feléig ívélő zenetörténet hagyatéka, németalföldi, francia és magyar szerzők ihletése teszik teljessé. Oláh Kálmán: Always (Merless Records)    Gyorstalpaló   Két amerikai katona a halálra vár egy afgán hegycsúcson, egy szenátor az új katonai stratégiát magyarázza egy szkeptikus újságírónőnek, egy egyetemi tanár pedig azt bizonygatja fiatal tanítványának, hogy igenis szerepet kell vállalni a közügyi döntésekben. Matthew Michael Carnahan forgatókönyvíró már A királyság című politikai akcióthrillerrel bizonyította, hogy nem hagyja cserben a fantáziája, ha „majdnem megtörtént” eseményeket kell kreálnia, és most is tartja magát a házirecepthez: a valóság annyira abszurd, hogy már annak megközelítésével is a frászt lehet hozni a nézőre, ezért teketória nélkül kell vászonra álmodni az alternatív politikai valóságról szóló történeteket.   Az amerikai elnökválasztás közeledtével a szokásos népbutítás mellett a népokítás is Hollywood feladatai közé tartozik, és ilyen időkben aranyat ér az olyan író, aki Guillermo Arriaga (Korcs szerelmek, Babel) mozaikos dramaturgiáját képes ötvözni Michael Moore elszántságával és Michael Mann példás ritmusérzékével. Bő két évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy az Ütközéseket íróként és rendezőként jegyző Paul Haggis tölti majd be az álomgyári messiás szerepét, ha politikusabb szelek fújnak, de a jelek szerint Carnahan beelőzte őt. Nem utolsó szempont persze, hogy a kezdő író munkáit olyan bejáratott szakemberek vitték vászonra, mint Peter Berg (Ronda ügy, Az Amazonas kincse) és Robert Redford (Folyó szeli ketté, A suttogó), akik érdekes módon mindketten elsősorban színészként ismertek. Talán a színészi mesterség alapos ismerete szükséges ahhoz, hogy a rendező a szövegközpontú dráma felvételét sikerrel instruálja, de az is lehet, hogy a stúdiók húzónevekkel akarják a moziba csábítani a közönséget, mely Tarantinón kívül jó esetben maximum Scorsese vagy Coppola nevét tudná felsorolni, ha kortárs rendezőkről kérdeznék.    Húzónevek vonzásában   A Gyávák és hősök rendezője, Robert Redford nemcsak Új-Hollywood és a független filmeket támogató Sundance Filmfesztivál szimbóluma, de a hetvenes évek politikai thrillereinek is (A keselyű három napja, Az elnök emberei), melyek Vietnam árnyékában először kerestek összefüggéseket a belső kormányzati rendszer és a külpolitika működésében, és először dörgölték a néző orra alá, hogy a rendszer nem kiszolgálja az állampolgárokat, hanem inkább kihasználja. Redford választása ésszerű tehát, mert személyében a harcos és megfontolt, akár tulajdon életét is kockára tevő igazságkeresőt ismerte meg a közönség. Ehhez a képhez képest Redford a filmbéli professzor szerepében és a rendezői székben egyaránt teljesen eltérő pózt vesz fel: a saját kétségeivel tisztában lévő, mégis bölcs és megfontolt idős emberét, aki a gyors cselekvés helyett alapos gondolkodásra akarja késztetni a nézőt. Mert míg az előtérben lévő két történetszál azt üzeni, hogy a politika és a háború mocskos dolog, Malley professzor (Redford) azt igyekszik bizonyítani a fiatal és kiábrándult Todd Hayesnek, hogy igenis részt kell venni a döntéshozatalban, mert nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy mások döntsenek a fejünk fölött. Az alkotók olyan messze merészkedtek, hogy még az „önkéntesség” szó is elhangzik a beszélgetésben, nem hagyva kétséget afelől, hogy a demokraták által gerjesztett Youtube-vita után a mozifilmekkel akarják cselekvésre és állásfoglalásra bírni a fiatal amerikaiakat.   Felépítésében kísérleti, mondandójában az óvatos egyensúlyozás ellenére is demagóg a Gyávák és hősök, mert sikerrel épít ugyan kerek egészet három, egymáshoz csak lazán kapcsolódó történetből, valójában nemhogy semmilyen megoldást nem kínál a helyzet rendezésére, de a „nagyon ártatlan” katonák halálával és az egyéb figurák (szenátor, riporternő, tanár, diák) karikírozásával egyszerűen osztja le a jók és rosszak, a felelősek és felelőtlenek szerepeit. Tom Cruise harcos szenátorként leginkább Magnoliabeli önmagára emlékeztet, Meryl Streep megengedheti magának azt a luxust, hogy kissé lepukkant, Redford szépen őszül, a fiatal Andrew Garfield pedig inkább adná a szépet Lindsay Lohan oldalán, mint az okosat itt. Redford és Carnahan filmje az agyra akar hatni, de a dramaturgiai biztonsági játszmának köszönhetően inkább a szívre hat. Az aktuális politikai légkörben sokaknak tanulságos lehet odaát, nekünk, távoli nézőknek azonban inkább évtizedek múlva lesz majd érdekes látni, hol tartott 2007-ben az amerikai „tömegtájékoztatás”.   CSILLAG MARCI

 A Pixar Animációs Stúdió nyolcadik nagyjátékfilmje az utóbbi évek enyhe hanyatlása után ismét bebiztosítja John Lasseter csapatának kimagasló első helyét a 3D-animációs játékfilmek készítőinek mezőnyében. A L’ecsót író és rendező Brad Bird a klisészagú alapanyagból olyan különleges csemegét alkotott, hogy annak utóíze napokig- hetekig bejárja képzeletünket, és emlékezésre sarkall. A hihetetlen szakácskarriert befutó párizsi kispatkány kalandja olyan kellemes meglepetést okoz, akár egy varsói magyar borpince, ahol a brassói aprópecsenyét frissensült ínyencségként tálalják.   Aki az 1991-es Toy Story óta figyelemmel kíséri a Pixar filmjeit, az tudja, hogy a „műhely” minden egyes gyerekfilmnek álcázott története több rétegből áll össze – dramaturgiai és technikai értelemben egyaránt. Az alkalmazott számítógépes technika sokrétűsége ugyanis a történetek felépítésére is jellemző, hiszen egy-egy felvonultatott karakternek vagy bemutatott akciószekvenciának egyszerre feladata a szórakoztatás és a bravúr: a kicsiket a cselekmény ragadja magával, az őket moziba kísérő nagyokat pedig a popkulturális és filmtörténeti utalások ötletessége és pazar kivitelezése. Az Egy bogár életének kurosawai alaphelyzete (A hét szamuráj), a Szörny Rt. „ajtósüldözése”, a Némó nyomában vonyító vonósokkal és fogszabályzós kislánnyal kísért Psycho-idézete vagy A hihetetlen család Bond-filmekből kölcsönzött lakatlansziget-romantikája rendesen fején találja a felnőtt nézőt, míg a gyerekek a bájos hősökért izgulnak. Mindenki felhőtlenül mulat tehát, és észre sem veszik, hogy a háttérben micsoda mennyiségű munka rejlik, hogy egyetlen ismerős gesztus, jól felépített poén megalkotása milyen mesterségbeli tudást igényel. Nem elég ugyanis, hogy ki kell találni a több síkon működő jelenetet, de el is kell játszatni a számítógép generálta figurákkal, és azokat úgy kell mozgatni a képzeletbeli háromdimenziós térben, hogy a valószerűség teljes benyomását keltsék. A Pixar animátorai kulcsfigurái az alkotói csapatnak, de nem az egyedüli kreatív résztvevők a sokszereplős folyamatban: a „kamerák” (szögek és mozgások) beállításaiért felelős operatőrök, a hátteret aprólékosan megalkotó látványtervezők, a figurákat agyagból vagy gyurmából elkészítő karaktertervezők, a szinte észrevétlen poénokat is kidolgozó írók, és a tökéletes összhangért felelős rendező úgy dolgoznak együtt, mint egy élőszereplős film stábja. És ha az összmunka tökéletesen sikerül, még nincsen készen a film, hiszen minden egyes képkockának napokig kell tisztulnia az úgynevezett renderelő (magyarul vakoló) csúcsteljesítményű számítógépben, mely a környezeti viszonyoknak megfelelő összes réteget tökéletesíti. Olyan csapatmunkáról van tehát szó, mely példátlan precizitást igényel, és ha sikerrel jár, akkor akár arra is képes, hogy a nézővel elhitesse a vásznon történő események spontaneitását – és éppen ez az, amivel a Pixar konkurensei (Dreamworks, Fox) előtt jár.   Remy csodálatos élete  Zsánerek kifigurázásával játszani szinte veszélytelen feladat, ezért is vághattak bele Pixarék olyan magabiztosan a Toy Story buddy-movie átiratába (egy belevaló kettős főszereplésével játszódó haverfilm), A hihetetlen család szuperhőssztorijába, vagy éppen a Verdák versenyzős fejlődéstörténet- átiratába, egy igazi klisét megtölteni élettel azonban már jóval kockázatosabb feladat. Annál is inkább, mert ezt a feladatot az a Brad Bird kapta, aki annak idején egy-egy Simpsons-epizód rendezésével és írásával mutatkozott be az ironikus humor kedvelőinek, később készített egy hidegháborús-paranoiás felhangokkal tarkított animációs nagyjátékfilmet (Szuper haver), majd következett a bravúros áthallásokkal fűszerezett A hihetetlen család, melynek története nem sok gikszerre adott lehetőséget. Legújabb (és gyaníthatóan eddigi legjobb)munkája, a L’ecsó azonban első ránézésre egy ragacsos gasztronómiai mázba mártott közhelygyűjtemény, mely az eredetiségnek akár a szikráját is nélkülözi, és megelégszik a szívet melengető tanulság, valamint a párizsi háztetők és csatornarendszer bemutatásával. Láttunk már hasonlót Billy Wilder klasszikus Sabrinájában (majd annak remake-jében), az Amélie csodálatos életében, és szinte minden romantikus amerikai filmben, mely akár részben a francia fővárosban játszódik. Miért vállalta mégis Bird a kihívást?Mert tudta, hogy a klisék is valós gondolatokra épülnek, és ha nem tovább koptatni, hanem leporolni akarjuk őket, sikerülhet felmutatni valamit régi csillogásukból.   Történetünk főhőse egy Remy nevű patkány, aki apja bandájával a francia vidéken él, és különleges szaglásával segíti az ételmaradványok begyűjtését: minden falatot felmutatnak az orra előtt, nehogy mérgezett eledel jusson tányérjukra. Remy természetesen halálosan unja munkáját, és a gasztronómiai kifinomultság teljes hiányát a népes patkánybanda életéből, és titokban bejár egy konyhába, ahol a párizsi Gusteau mesterszakács könyvéből tanulja a főzés mesterségét. „Főzni bárki tud” – áll a népszerű szakácskönyv borítóján, és Remy boldogan hisz a szlogennek – ráadásul nem is alaptalanul, hiszen lelkesedésével szinte tökélyre fejleszti titkos hobbiját. Egy napon azonban menekülniük kell rejtekhelyükről, hősünk a nagy felfordulásban elszakad a csapattól, és a csatornarendszer jóvoltából Párizsban köt ki, méghozzá a néhai Gusteau az utóbbi években kissé csorbult hírű éttermének szomszédságában. És mit csinál a kíváncsi kis patkány? Nagyot álmodik – pontosabban nagyot zuhan a konyha bukóablakán keresztül a mosogatólébe, ahonnan szédítő kalandok során egy tévedésből elrontott leves mellé sodorja szerencséje. Több sem kell a kis zseninek: kötelességtudatból feljavítja az ételt, majd a leves megmentőjének vélt mosogatófiú partneréül szegődik, hogy megmentse annak becsületét, és kedvére tovább főzhessen. Természetesen bonyodalom bonyodalmat követ, és a történet végén kettejüknek a legszigorúbb párizsi étteremkritikust, Anton Egót kell kiszolgálniuk, miközben becsületük, életük és barátságuk forog kockán.    Aranyos és arányos   Miként a konyhában, a filmművészetben is a megfelelő arányok eltalálása a legnehezebb feladat, de szerencsére mind Remy, mind pedig Brad Bird személyében tehetséges profihoz van szerencsénk. A rendező jó egyensúlyt talál humor és feszültség, egerek és emberek, szentimentalizmus és irónia között. A látványos akciójelenetek és morális agonizálás között arra is jut ereje, hogy a klisészerű elemeket idézőjelbe tegye, és a művészet és a kritika életünkben betöltött szerepéről elmondja véleményét. Az már csak hab a lecsón, hogy az emberi és kisállati nézőpont virtuóz váltogatásával a Die Hard-filmeket megszégyenítő izgalmú cselekményt tesz az asztalra, de Brad Bird már csak ilyen: szerelmes a filmbe. A L’ecsó bővelkedik show-elemekben, de nincsen „elshow-zva”, hiszen ezer finom fűszerrel ügyel arra, hogy minden ízlésnek megfeleljen. Nyárvégi mozitúra Ha meleg van, azért, ha hűvösebb, azért: a mozinak mindig ideje van. Az óriási kínálatból azokat próbáltuk meg kiválasztani, amelyek – tippünk alapján – „bejöhetnek” a szórakozni vágyó nézőnekimages/   A Lathatatlan (bemutato: augusztus 23.) egy sved film amerikai remake-je. A rendezo, David S. Goyer olyan forgatokonyvekkel bizonyitott, mint A hollo, a Dark City, a Mindorokke Batman, a Penge-trilogia; a producerek nevehez pedig tobbek kozott A hatodik erzek kotheto. Nem veletlen tehat, hogy ez a tortenet is a termeszetfolotti vilagaban jatszodik. A fohost, a kozepiskolas Nicket egy este megtamadjak, mert azt hiszik, o dobta fel bolti lopas miatt egy osztalytarsat a rendorsegnel. A fiu elet es halal kozott lebegve nezi vegig, ahogyan edesanyja es a rendorok remenytelenul keresik. Csak akkor van eselye a tulelesre, ha felderiti halalanak korulmenyeit. A fobb szerepekben az Oscar-dijas .szuletett feleseg, Marcia Gay Harden, valamint a Lost, Smallville es a Nancy ul a fuben sorozatokbol ismert Jason Chadwick lathato.   Tracy Turnblad, a tancoslabu, tulsulyos baltimore-i tinedzser visszater a vaszonra, hogy a Corny Collins Show kozonsege utan a mozilatogatokat is meghoditsa. A Hajlakk (bemutato: augusztus 30.) a 19 evvel ezelotti azonos cimu film (Hairspray) feldolgozasa, am akik akkor lattak, nezzek meg ujra, mert a sztoriban van azert nehany valtozas. A tortenet foszerepet az eddig ismeretlen Nikky Blonsky jatssza, apjat Christopher Walken, anyjat John Travolta alakitja. A stablistan szerepel a zenei karriert a Chicago Morton mamaja ota szineszire cserelo Queen Latifah es Michelle Pfeiffer mint a gonosz tevecsatorna-igazgato, de a nyito kepsorokban feltunik az 1988-as eredeti rendezoje, John Waters is. Viccesebb, mint a Producerek, jobb a zeneje, mint a Dreamgirlsnek, nem veszi magat tul komolyan, mint a Chicago . egyszoval idealis kikapcsolodas.   2002-ben mutattak be a 28 nappal kesobb cimu angol horrort, amelynek fohose a balesetet koveto komabol felebredve csupan ket normalis embert talal Londonban, akik a metropolis virus altal orultte tett lakoi elol menekulnek. A 28 hettel kesobb tortenete innen indul. Az USA hadserege megfekezte a korokozot, a brit fovarosban kezdodhet az ujjaepites. Egy apa is visszakoltozik gyerekeivel, a romok alatt pedig megtalaljak az anyat. A no azonban magaban hordozza a virust?c A film izgalmas, fantasztikus elemeket is tartalmaz, es nem hianyzik belole a politikai-tarsadalmi elgondolkodtatas sem. A forgatas tobbnyire Londonban zajlott, am a Wembleystadion felujitasa miatt nehany jelenetet a cardiffi arenaban kellett felvenni Juan Carlos Fresnadillo rendezo-forgatokonyvironak, akit az Intacto cimu spanyol thrillerrel ismerhettunk meg. A 28 hettel kesobb foszereploje a Trainspotting Begbie-je, Robert Carlyle. A szerencsesek a gyori Mediawave-en tavasszal mar lathattak azOfelsege pincere voltam (bemutato: szeptember 6.) cimu Jir.i Menzel-filmet. Ahol azonban nincs Hrabal nevre hallgato mozi, csak most ismerhetik meg Jan Dite eletet, aki egesz eleteben a penz es a nok utan futott. Bar joval a masodik vilaghaboru utan indul a tortenet, a fo cselekmeny a naci idok alatt jatszodik. Dite megismerkedik egy nemet lannyal, akit felesegul vesz, es ezaltal megnyilik az ut a hon ahitott ervenyesules elott. Aztan persze nagy arat kell fizetnie erte. A regeny 1971-ben szamizdatban jelent meg eloszor, es Menzelt tobben, koztuk maga az iro is, kapacitaltak a megfilmesitesre. Azzal utasitott vissza mindenkit, hogy nem lehet egyetlen Hrabal-specialista. Pedig ha tenyleg o ert hozza a legjobban? A Sophie Scholl-lal nevet szerzo Julia Jentsch mellett ismeros cseh szineszek, Oldrich Kaiser,Martin Huba,Marian Labuda, illetve a filmrendezo, Szabo Istvan kapnak jelentos szerepet.   Papp Tímea